Végigtekintve az emberiség kiemelkedő tehetségein, bizony megállapítható: egyáltalán nem törvényszerű, hogy a kiváló képességek kiváló jellemmel társulnak. Csupán ízelítőül említve néhány sarkos példát: az irodalomtörténetbe az életen át tartó reménytelen szerelem hőseként és az ennek költői formát adó szonett „feltalálójaként” bevonuló Petrarca számtalan szeretőt tartott. A korszakváltó verseivel rendkívüli lelki érzékenységről tanúságot tevő Villon gyilkos és rabló volt. A műveiben az igazságos társadalomért síkra szálló humanista Locke kora egyik legnagyobb rabszolgakereskedő társaságának részvényeseként tett szert jelentős jövedelemre. A felvilágosult gyermeknevelés egyik alapművét megíró Rousseau lelencházba adta a gyerekeit. És ha ezek a példák esetleg avíttnak tűnnének, gondoljunk csupán azokra a szexuális bűncselekményekre, amelyek korunk imádott színészeiről tudódtak ki a közelmúltban. Kétségtelen, hogy a tehetségnek komoly súlya van, ami alatt sokan összeroppannak.
A kiemelkedő képességek így vagy úgy, de pszichikai nyomást gyakorolnak birtokosukra, ami gyakran a személyiségük rovására megy, vagy akár tragikus életútban fut ki. Idekívánkozik a tálentumokról szóló jézusi példázat azon részlete, mely szerint a vagyonát szolgái között elosztó gazda mindenkinek „ereje szerint” adott tálentumokat. Vagyis Istennek – akit a gazda jelképez – eredetileg gondja volt arra, hogy a tehetség a pszichikai-erkölcsi teherbíró képességhez szabott legyen.
Az is fontos, hogy kivétel nélkül mindenki kapott valamilyen mértékű és jellegű tehetséget. A vázolt idilli kezdetektől messzire került világunk egyik torzulása éppen abban nyilatkozik meg, hogy bizonyos típusú – általában a tömegek által sztárolt – szupertehetségek gyakran szupergyönge jellemmel párosulnak, vagy egyenesen kitermelik azt. Másfelől viszont a kevésbé népszerű vagy mérsékeltebb képességek nem kapnak kellő teret és biztatást, így nem ritkán elsorvadnak, „elásott tálentumokká” válnak.
Tény, hogy a példázat gyökeres szemlélet- és értékrendbeli különbségre világít rá a tehetségről való közgondolkodást és a bibliai eszményt illetően. Ez utóbbi szerint a tehetség ajándék, tehát nem az ember érdeme (még ha kibontakoztatásában fontos szerep hárul is rá). Emellett a tehetség szolgálatra adatott, azaz elsősorban mások építésére, nem pedig a saját anyagi gyarapodásra vagy népszerűségszerzésre. A tehetségek rendkívül sokfélék – ezek adják az ideális emberi közösség sokszínűségét.
A jellem tekintetében ugyanez a bibliai eszme viszont azonosságot eszményít, vagyis azt, ha mindenki hasonlóképpen jellemes. Míg tehát a tehetségek terén gyönyörködtető változatosságot jelent, hogy ki a tudományban, ki a zenében, ki a gyámolításban, ki a szervezésben, ki a műszaki dolgokban remekel, addig a jellemre nézve semmiképpen sem gyönyörködtet az abbéli változatosság, ha az egyik igazmondó, a másik hazug, az egyik becsületes, a másik tolvaj, az egyik jószívű, a másik irigy, az egyik szeretetreméltó, a másik utálatos.
Jellem és tehetség tehát együtt alkotja a személyiséget, s ezáltal az emberi közösségeknek is ezek az atomi építőkövei. Nem szabad hát, hogy a kimagasló tehetség felmentést adjon a jellem kívánalmai alól, miként az sem, hogy a kevésbé tehetségesek esetleg kiváló jelleme megbecsülés nélkül maradjon.
