Sokunk kinyilatkoztatásként tekint a Bibliára. Elfogadjuk önvallomását, miszerint „a teljes írás Istentől ihletett…” (II. Timótheus 3:16-17), és hogy benne „egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból, mert sohasem ember akaratából támadt a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (II. Péter 1:20-21) De vajon mit mondhatnánk azoknak, akik nem vallják és nem hiszik, hogy a Biblia a teremtő Isten szava? Korunk kételyeken nevelkedett nemzedéke számára – valljuk be – ezek az egyszerű kijelentések önmagukban általában nem túl meggyőzőek. Ezért jó, ha tudjuk:
Az Ószövetség
Az Ószövetség iratai i. e. 400 körül már együtt voltak. Erre utal Josephus Flavius 1. századi zsidó történetíró, aki szerint Artaxerxész perzsa király korától kezdve (i.e. 464-424) az ószövetségi iratokat a zsidó hagyomány már együtt kezelte, és „Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Bp. 1984., 11.o.) Az Ószövetség legrégibb szövegszerű emléke Sámuel könyvének egy töredéke, amely i.e. 400 körüli (azaz 2400 éves), tehát visszavezet bennünket az Ószövetség lezárulásának korához. Az ószövetségi kéziratokból azonban igen kevés maradt fenn, s ennek három oka van:
– A kéziratmásolók a mintaszöveg elkészülte után feltehetőleg minden más kéziratot megsemmisítettek.
– A rabbinikus hagyomány szerint a régi, elöregedett kéziratokat el kellett égetni, nehogy méltatlan, szentségtelen bánásmódban részesüljenek.
– A zsidóság vég nélküli hányattatása és üldöztetése.
Viszont annak érdekében, hogy az Ószövetség minden egyes példánya megegyezzen a templomban tárolt szabvánnyal, rendkívül szigorú szabályokat léptettek életbe. A masszóréták (a héber szó jelentése áthagyományozott, így hívták azokat az írástudókat, akik másolták a kéziratokat) minden egyes könyvhöz táblázatot készítettek, melyben feltüntették, hogy egy adott betű hányszor fordul elő az adott könyvben. Miután a másoló befejezte a könyv másolását, meg kellett számolnia a betűket és a kapott számot össze kellett vetnie a mércéül szolgáló táblázattal. Amennyiben a kettő nem egyezett, az újonnan készült iratot teljes egészében meg kellett semmisítenie, és újrakezdenie az egész munkát. E módszer figyelemre méltó pontosságot eredményezett.
Az ószövetségi könyvek hitelessége leginkább az ún. holt-tengeri tekercsek alapján igazolható. A papirusz és pergamen alapra írt tekercsek között kb. 200 bibliai tárgyú szöveg van, amelyek az Ószövetség szinte mindegyik könyvét idézik. A tekercsek keletkezése és értelmezése körül számos vita folyt, amely a mai napig is tart. A legfontosabb kérdésben azonban mindenki egyetért: ezek az i.e. 2. század és az i.sz. 1.század folyamán keletkezett iratok közel 2000-2200 éves koruk ellenére szövegükben alapvetően megegyeznek mai Bibliánk szövegével. Ez a kumráni leletek legnagyobb szenzációja. Mostanában adta hírül a magyarországi média, hogy a legújabb kutatások szerint mégsem az esszénusok írták a holt-tengeri tekercseket. (Az eredeti kutatási eredményeket lásd: The Site of the Dead Sea Scrolls: Archaeological Interpretations and Debates, Yizhak Magen, Yuval Peleg, Katharina Galor eds., Leiden, Brill, 2006.) Mit jelent ez? Rögtön le kell szögezni, hogy a Biblia kéziratainak hitelessége szempontjából: semmit. A változás alapvetően a kumráni településsel kapcsolatos eddigi álláspontot érinti, ugyanis 1993-2003 között a kisvárost újra feltárták. A régészek megállapították, hogy a korábbi nézetekkel ellentétben az ott lakók nem éltek cölibátusban (női és gyermeksírokat találtak), nem voltak szegények (pénzérmék nagy mennyisége), a város része volt a Hasmóneusok által kiépített erődítményrendszernek (katonáskodás), valamint a településen egyáltalán nem folyt kéziratmásolás, ellenben virágzott a kerámiaipar és datolyakereskedelem.
Összefoglalva: ezek alapján Kumránban nem az esszénusok aszketikus szerzetesi közössége élt, mivel a település sokkal inkább egy kereskedelmi útvonalak kereszteződésében lévő, virágzó kisváros képét mutatja. Az ásatásokat vezető Yizhak Magen nyilatkozata szerint a korábbi nézetet megalapozó dominikánus szerzetes, Roland de Vaux – aki Kumrán első feltárását végezte 1949-58 között – tudatosan vetítette ki saját közösségi felfogását az általa esszénusnak vélt lakók életére, és ezzel évtizedeken keresztül fenntartotta a téves következtetéseket. A Kumrán sziklás üregeiből előkerült tekercsek pedig több könyvtár maradványai lehetnek, amelyeket a római támadás (i. sz. 66-70) elől menekülő zsidók rejtettek el, miközben az utolsó erőd, Maszada felé tartottak. „Az út mentén sorakozó üregek lehetőséget adtak arra, hogy a menekülők napközben elrejtőzzenek, majd éjjel folytassák útjukat… magukkal hordozták legfontosabb értékeiket – pénzt, iratokat, könyvtekercseket stb. Kumrán két főút kereszteződésében helyezkedett el. Lezárta a Nahal völgyet, így aki a Holt-tenger mentén dél felé tartott, annak itt kellett elfordulnia En Gedi és Maszada irányába, amelyeket vagy gyalog, vagy csónakon ért el… Ezért nincs különösebb jelentősége annak, hogy a tekercsek Kumrán barlangjaiban kerültek elő. Ugyanis épp ezek estek a menekülők útjába. Kumrán volt az utolsó megállóhely, mielőtt valaki a Holt-tenger vizére szállt. Néhány menekülő azonban tovább is magával vitte tekercseit En Gedibe, majd onnan Maszadába.” (Qumran – The Pottery Factory, in: Biblical Archaeology Review, 2006. szeptember-október, 30-31.o)
A következő részben az Újszövetségre vonatkozó régészeti felfedezésekkel ismerkedhetünk majd meg.
