Az előző részben a Bibliában található panaszénekekkel foglalkoztunk. Ezek különleges formája az átokzsoltár, melyben a bajba jutott ember Isten igazságos ítéletéért könyörög.
A XIX. század közepe óta a 109. zsoltárt szokták e néven emlegetni, bár egyéb zsoltárokban is találhatók hasonló gondolatok (Zsolt. 35., 58., 59:12-14, 69:23-29, 83:10-19, 137:7-9). Sokak számára megbotránkoztatóak ezek az énekek. Azt gondolják, a zsoltáríró (Dávid, Aszáf és a 137. zsoltár ismeretlen szerzője) szabadjára engedte bennük saját gyilkos indulatait, s ezért ezek az énekek nem méltók arra, hogy helyet kapjanak a Szentírásban. Ezeknek a zsoltároknak a felépítését figyelembe véve azonban egészen más eredményre jutunk. A 109. zsoltárt elemezzük ilyen szempontból, mint elismerten átokzsoltárként számon tartott éneket.
Dávid szavait az 1-5. és a 20-31. versek tartalmazzák. Ezekben ártatlanul megvádolt emberként tárja panaszát az Úr elé. A 6-19. vers (éppen az átkokat tartalmazó szakasz) az ellenség szavait idézi. Itt ugyanis csak egy emberről van szó (magáról Dávidról), akit hamis vád alapján akarnak elítélni, tisztségétől megfosztani, sőt családját is tönkre tenni. A hamis vád szerint valakit halálba kergetett (Zsolt. 109:3, 16). Ő viszont többes számban beszél ellenségeiről (1-5, 20-31. v.), és reméli, hogy nem az általuk megbízott vádló fog jobbja felől állni (6. v.), hanem maga az Úr (31. v.).
A minden ok nélkül bevádolt, meghurcolt, az ármánykodó emberek által végsőkig üldözött ember alakja egyben Krisztus előképe is. Földi életének egyik mozzanatára a zsoltár is utal. Jézust keresztre feszítették, “…az arra menők szidalmazták Őt, fejüket hajtogatván és ezt mondván: …ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt. 27:39-40). Az idézett átokzsoltár ennek képét vetíti előre: “Sőt gyalázatossá lettem előttük: ha látnak engem, fejüket csóválják (Zsolt. 109:25). Nemcsak az emberek igazságtalan eljárása hasonló a két jelenetben, hanem a rá adott válasz is. Dávid nem fenyegetőzik, nem szidalmaz viszont. Ehelyett arra kéri Istent, Ő legyen védője, Ő mentse ki, Ő tegye nyilvánvalóvá ártatlanságát. Teljesen rábízza magát. Jézust ugyanez jellemezte a kereszten: „Atyám! A te kezedbe teszem le az én lelkemet” (Lk. 23:46, 1Pt. 2:23). Így az átokzsoltár sokkal inkább messiási zsoltár, sőt tanító zsoltár is, amennyiben megmutatja, mit tegyen a hívő, ha vele ellenséges környezetbe kerül.
E tanító jelleg domborodik ki a többi átokzsoltár esetében is. Ezekben Dávid nem személyes ellenségei, hanem a megátalkodott gonoszság felett kéri Isten igazságszolgáltató ítéletét. Ékes bizonysága ennek Dávid élete. Éppen azért volt olyan népszerű a nép körében, mert távol állt tőle a személyes bosszú, akár az őt sokszor halálba kereső, megölni próbáló Saulról, akár Ábnerről volt szó (lásd: 1Sám. 24., 26., 2Sám. 1., 3:28, vö. 2Sám. 3.). Nem róluk, vagy más gyenge, eleső bűnösökről beszél zsoltáraiban, hanem vérszopó, álnok emberekről (Zsolt. 5:7, 55:24), akik teljesen azonosulva a bűnnel Isten ellenségeivé váltak. Az ő fejükre kér ítéletet, mivel nem az áldást, hanem az átkot vették magukra. Szabadítást kér a megkeményedett gonosszal szemben, amely az élet fennmaradását veszélyezteti.
A végidőről szólva Jézus a gonoszság megsokasodásáról beszélt (Mt. 24:3, 12). Kijelentését Pál apostol árnyalta (2Tim. 3:1-5). Hasonló állapotok állnak be, mint Noé idejében, amikor az emberek gonoszsága megsokasult a földön és szívük minden alkotása gonosz volt (1Móz. 6:5). Ezt a bűn beérlelődésének hosszú folyamata előzte meg, melynek következményeként a negyedik nemzedékben segítségül hívták az Úr nevét (1Móz. 4:26, 5:1-6). Isten ítélete akkor az özönvíz volt, elpusztítva az istentelenek világát (2Pt. 2:5). Az emberi történelem menete így lefékeződött, de törvényszerűségei azóta is érvényesülnek: a beérlelődő gonoszság egyre nagyobb nyomorúság előidézője lett és lesz. Jézus nyíltan szólt erről utalva isteni közbeavatkozására, szabadítóként való visszajövetelére (Mt. 24:21-22, 27). Az üldözött, elnyomott, ellenségeinek kiszolgáltatott ember addig is kérheti a gonosz erőinek fékezését, elhatalmasodásának megakadályozását. Jelenések könyve az oltár alatt esdeklő mártírlelkek képében mutatja be az Isten igazságos ítéletéért könyörgők szavát (Jel. 6:9-11). Már Dávid az istentelenség félelmetes árjáról beszélt zsoltárában (Zsolt. 18:5).
Még Mózesnek megígérte Isten annak idején: „enyém a bosszúállás és megfizetés” (5Móz. 32-35/a). A „bosszúállás” kifejezés helyett helyesebb lenne mindenütt igazságszolgáltatást mondani. Ilyen értelemben beszél ugyanis a Szentírás a „bosszúállás” Istenéről (Zsolt. 94:1). Isten az igaz bíró, övé az igazságszolgáltatás (Jer. 11:20, 2Tim. 4:8). Erről Dávid is megemlékezik zsoltáraiban (Zsolt. 7:12, 9:2-13), akárcsak Aszáf (Zsolt. 50:6). Az ember része tehát nem az „egyéni igazságszolgáltatás” vagy a bekövetkezendők tétlen szemlélése, hanem az Istenhez menekülés. „Kiborulás” helyett leborulás: a sérelmek, gyalázat, fájdalmak Isten elé tárása, Őtőle várva orvoslást. A zsoltárok éneklési módja is ennek igazságát húzta alá. Az egyéni nyomorúságról szóló részeket eredetileg szóló énekes adta elő, szabadulásért könyörögve. Isten bűngyűlöletét a kórus énekelte meg, ez alapján várva Isten közbeavatkozását, igazságszolgáltatását a megátalkodott gonosszal szemben. Az, hogy a szólóénekes helyett a kórus kért istenítéletet, még a látszatát is elvette annak, hogy személyes bosszúról van szó. A kórus mintegy külső szemlélőként, a sok szenvedés láttán felháborodva kiált büntetésért. A kórusnak ez az erkölcsi alapon való hozzáállása köszön vissza később a görög tragédiákban, Bach Máté passiójának nyitó számában, a Händel oratóriumokban és a protestáns korálokban mind a mai napig. Mindezek mellett is felmerülhet a kérdés, miként lehet súlyos büntető csapásokat kérni emberekre. Ezzel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy már az izraeliták ősatyjának, Ábrahámnak megígérte Isten: „megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt” (1Móz. 12:3/a). Az Úr számtalan esetben nyilvánvalóvá tette népe és annak ellenségei előtt, hogy Izrael a menny oltalma alatt „Átkozott, aki…”. Ugyanígy tizenkétszer kellett ráfelelnie a népnek: „Ámen” – azaz: „Úgy legyen!” (5Móz. 27:15-26). Ne csodálkozzunk hát, ha valóban úgy is lesz, vagyis átok alá kerül a törvényszegő. Amint láttuk, ennek a jogos, előre kijelentett ítéletnek a végrehajtása siettethető könyörgés által.
Az, hogy Isten szemében átkozott-e valaki vagy sem, kizárólag az emberek szabad akaratú döntésének függvénye. Így utalt erre Mózes által Isten, nyilvánvalóvá téve a várható következményeket is: „…az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod (5Móz. 30:19). Dávid említett átokzsoltárában olyan emberről ír, aki rosszul döntött és abban végzetesen megkeményedett. Ezzel saját maga ellen hívta ki a súlyos istenítéletet: „Mivelhogy szerette az átkot, azért érte el őt: és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozék az el őtőle. Úgy öltözte fel az átkot, mint a ruháját…” (Zsolt. 109:17-18). Bár Dávidra zúduló vádak voltak ezek ellenfelei részéről, hiszen a 6-19. vers az ő ítéletüket idézi, érvelésük jól mutatja, hogy ők is tisztában voltak vele, miként válhat egy ember átkozottá Isten előtt: helytelen döntései által. Más kérdés, hogy leírásukkal önmagukat jellemezték, s nem Dávidot. Mindazonáltal nagyon igaz ez a leírás mindazokra nézve, akikre az átokzsoltárok szerzői olyan kemény ítéletet kérnek.
Az emberiség történelmében az első átok a kígyón keresztül Sátánt sújtotta (1Móz. 3:14 vö. Jel. 12:9), az utolsó azokat az embereket fogja, akiket Jézus a végítéletben átkozottaknak nevez és tűz által megsemmisít a gonosz angyalokkal együtt (Mt. 25:41). Isten maga ígéri, hogy az újjáteremtett földön „semmi elátkozott nem lesz többé” (Jel. 21:1, 22:3). Csak így biztosítható, hogy nem lesz lázadás az új Édenben. Ez az összefüggés már az ószövetségi időkben is ismert volt: „Mit koholtok az Úr ellen? Elpusztít Ő, nem lesz kétszer veszedelem” (Náh. 1:9). Az átokzsoltárok az ítélet drámai képeiben csak sejtetni tudják Isten bűngyűlöletét, s a végső elveszés borzalmát, amelyért senki sem okolható, csak annak elszenvedője, ki-ki önmaga. Megörökítésük a Szentírásban egyben Isten irgalmát is jelzi: a bűn és büntetése súlyosságának bemutatásával óva int olyan út követésétől, ami ide vezet. Már a Biblia által megörökített legelső énekkel, Lámek énekével is erre tanított, legközelebb ezzel az énekkel ismerkedünk meg közelebbről.
