Döntéseinknek, tetteinknek következménye van, sőt, egész életünket, sorsunkat meghatározhatják. Erre világít rá a címadó közmondásunk – amely Pál apostol galáciabeliekhez írt leveléből származik: „…amit vet az ember, azt fogja aratni is.” Mind a közmondás, mind az eredetije félreérthetetlen etikai felhanggal bír. Lényegében azt fejezik ki, hogy az erkölcsileg helyes döntések és tettek pozitív, míg a helytelenek negatív következményekkel járnak. De valóban ilyen fekete-fehér a kép? Aligha szorul bizonygatásra, hogy a nagybetűs élet ennél sokkal bonyolultabb képletek szerint működik, mi több, időnként mintha éppen az ellenkezőjét igazolná. Már az antikvitásban markáns megfogalmazást nyert ez, például Szophoklész által, nem csekély valláskritikai éllel: „A rosszak nem pusztulnak el. / Ezeket óvják, gondozzák az istenek, / Botozni méltó gazfickókat kéjesen / Szeretnek az Alvilágból visszatartani, / S a jókat, igazakat küldik ők oda.” Itt kell leszögeznünk, hogy Pál apostol sem volt annak a naiv vallásosságnak a szószólója, mely szerint a jók mindig jól, a rosszak pedig rosszul járnak.
A Bibliában egy teljes könyv foglalkozik a valóság árnyaltabb voltának bemutatásával, mégpedig – s ez is arra mutat, hogy a kérdés jószerével egyidős az emberiséggel – az egyik legősibb irata: Jób könyve. A történet szerint az igaz életéről messzi földön híres Jóbot egyszer csak rettenetes szerencsétlenségek érik: elveszti szeretteit, egészségét és vagyonát. A vigasztalására érkező barátai számára kemény diónak bizonyul, hogy az igazságos Isten miért büntetne egy igaz embert. Így hosszú és mindinkább elfajuló vitájuk során kiötlik, hogy Jóbnak titkos bűnei kell hogy legyenek. Végül maga Isten is megszólal, cáfolja a barátokat, igazolja Jóbot, és egyetemes magyarázatot ad a történtekre.
Mi hát az igazság a jó és rossz tettek következményeinek learatásával? Ha egyelőre félretesszük a természetfeletti aspektust, akkor azt mondhatjuk, hogy egyfajta valószínűségi összefüggés kétségtelenül érvényesül. Például ha valaki szorgalmasan és megbízhatóan dolgozik, az nagy valószínűséggel jobban boldogul, mint aki lusta és megbízhatatlan. Az itt jelen lévő bizonytalanságra ugyanakkor igazán súlyos példák is hozhatók, gondoljunk csupán a történelmi viharok által elsodort ártatlanokra vagy a diktatúrák dúskáló kegyeltjeire. A vetés és aratás valószínűségi összefüggése csak a transzcendens örökkévalóság síkján, avagy a végső isteni igazságszolgáltatás feltételezésével válhat determinisztikus – azaz mindenképpen beteljesedő – törvénnyé. Pál apostol is ilyen kontextusban írta le a közmondássá vált gondolatot, a Jób könyve végén megszólaló Isten pedig világunk elképesztő komplexitásával magyarázza a történések olykor véletlenszerű és igazságtalan, de legvégül mégiscsak kisimuló voltát. A nagy kérdés tehát végsősoron az, hogy a „ki mint vet, úgy arat” igazságát csupán az „e világi”, kissé lutri jellegű szintjén ragadjuk meg, vagy feltételezzük, hogy létezik egy biztos teljesülést ígérő, természetfeletti szintje is.
