Az adventi időszak népi szokásokkal, babonákkal és idegen vallási elemekkel átszőtt, jobbára szokásszerűen gyakorolt hagyományai közepette hasznos lehet feleleveníteni az advent eredeti eszméjét, annak eredeti forrásából. Az „advent” szó eljövetelt jelent, a vele képzett teljes latin „adventus Domini” kifejezés az Úr – azaz Jézus Krisztus – eljövetelére utal. A bibliai iratok két eljövetelt említenek. Az első eljövetel Jézus születését, szolgálatát és kereszthalálát öleli fel.
Az első eljövetelt megelőzően az arra való várakozás elsősorban a zsidóság körében volt jelen, mivel ők birtokolták a megváltás ígéretét hirdető számos messiási próféciát. Mindazonáltal a Septuagintával – az ószövetségi iratok héberről görögre, a kor világnyelvére történt lefordításával – ezek a szövegek az i. e. 3. századtól más népek számára is hozzáférhetővé váltak. Hogy nem maradtak hatástalanok, azt többek között a napkeleti bölcsek (s nem „háromkirályok”!) látogatása tanúsítja. A napjainkban is dívó hagyományos adventi várakozás a Megváltó első eljöveteléhez, azon belül is a születéséhez kapcsolódik. Ez a várakozás azonban, mondhatni, okafogyottá vált, minthogy tárgya immár bő kétezer éve teljesedett. Emellett az is kérdésessé teszi, hogy maga Jézus a leghalványabb igényt sem formálta arra, hogy megünnepeljük a születését (amiről egyébként nem is tudható pontosan, mikor történt, de annyit mind a bibliai utalások, mind az attól független történeti források egyértelművé tesznek, hogy nem karácsonykor; a karácsonyi, vagyis a téli napfordulóhoz kötött születés hagyománya a kereszténység és a Római Birodalomban uralkodó napkultusz korai századokban eszközölt szinkretizmusának terméke).
A születés kultiválásával szemben a bibliai iratok Jézus „nagykorú” fellépését, tanításait illetve három és fél éves szolgálatát, valamint annak drámai vég- és csúcspontját jelentő keresztre feszítését – önként vállalt váltsághalálát – állítják a középpontba. Jézus második eljövetelének témaköre jóval kevésbé ismert, és még kevésbé népszerű, mint az elsőé. A „földi” történelem lezárása, az ítélet és újjáteremtés apokaliptikus eseményei tartoznak ide. A köztudatban mindez rettegést kiváltó eseménysorként él, amit – ha lehet – jobb megúszni. Nem jellemző tehát az erre való várakozás, legalábbis távolról sem olyan tömeges méretekben, mint ami a karácsony előtti időszakot kíséri. Holott, a bibliai eszmei kontextust tartva szem előtt, a második eljövetel nem kisebb örömhír, mint az első. Jézus megváltói műve ezzel válik teljessé: ekkor valósul meg a vele való találkozás és tökéletes közösség, és ekkor töröltetik el az emberi önzés évezredes rombolása, s vele a halál, a fájdalom és a gyász. Nem véletlen tehát, hogy Pál apostol röviden így foglalta össze a Megváltó két adventjéhez való biblikus – avagy helyes keresztényi – viszonyulást: „…az Úrnak halálát hirdessétek, amíg újra eljön.”
