A Szentírásban található vallásos énekeken belül külön műfajt képeznek a gyászénekek, siralmak, panaszdalok. Ezek átélt vagy bekövetkezendő szenvedésekről szólnak személyes hangon elbeszélve.
A zsidó nép története jól példázza, mi mindent tesz Isten az emberért, hogy kimentse legkülönfélébb bajaiból, mindenekelőtt bűnbetegségéből, s ezáltal megóvja a bűn következményeitől. Prófétái által bemutatja, mi vár a népre, egyes emberekre vagy akár az egész emberiségre, ha kitartanak megátalkodottságukban. Évszázadokkal előre láttat meg olyan állapotokat, melyeknek szemlélése mélyen megérinti, felkavarja és gyászénekre indítja prófétáit. Fájdalmuk, gyászuk, keserűségük, jajkiáltásaik egyben Isten szenvedéseire is utalnak.
A zsidó nép többször is olyan mélypontra jutott, amelyből csak komoly történelmi lecke által lehetett kimenteni. Ez sok szenvedéssel, kemény megpróbáltatásokkal járt. Zsoltárok könyvében több nemzeti panaszéneket találunk, melyekben a nép nyomorúságáról, kiszolgáltatott helyzetéről olvashatunk. Vannak közöttük prófétikus panaszénekek is, melyek a bekövetkezendőket előre látva fejezik ki a nép gyászát. Ilyen Aszáf egyik zsoltára is. Bár Aszáf Dávid lévita zenészeként i.e. 1000 körül élt, gyászénekében már a jeruzsálemi templom pogányok általi megszentségtelenítéséről és Jeruzsálem kőhalommá válásáról szólt (Zsolt. 79:1), amely kb. négyszáz évvel később teljesedett be. Ennek ellenére rendkívül kifejező képekkel adta vissza a népre váró szenvedéseket. Úgy szólt a bekövetkezendő eseményekről, mint aki maga is átélte azokat: Isten igazságszolgáltatásáért kiáltva, bűnbocsánatért fohászkodva, szabadulásért esedezve. Azonosította magát népével: az ő érzéseiket, gondolataikat tolmácsolta. Ezért olyan személyes hangú, megszólító erejű gyászéneke.
Jellemző, hogy amikor a próféták Isten közelgő ítéletéről szólnak a nép hűtlensége és elbizakodottsága miatt, a romlás kifejező képeként a vidám dalok panasz- és gyászénekekbe való átfordulását említik (Ám. 8:10 vö. Jób 30:31), ellentéte: Zsolt. 30:12-13. Népe elvettetéséről szólva megrázó képpel él a próféta: „Azon a napon jajjá változnak a templomi énekek” (Ám. 8:3). Gyászénekbe foglalták Sion felfuvalkodott lányainak romlását (Ésa. 3:17-28), Babilon bukását (Ésa. 47), Egyiptom pusztulását (Ezék. 32). Siratóéneket mondtak Sion fölött (Jer. 9:10-22), Izrael házáról (Ám. 5:1-3), Asszíriáról (Náh. 3:18-19). Isten időnként kifejezetten gyászénekre szólította fel prófétáit (Jer. 7:29, Ezék. 19:1, 27:2, 28:12, 32:2), melyekben előre megénekeltette velük a bekövetkezendőket. E gyászénekek gyakran a végidőre is utaltak valamilyen korabeli vagy bekövetkezendő esemény kapcsán, így szövegük tartalmilag több ezer évet fog át valamilyen közös vonás, belső összefüggés alapján. Az örömteli énekekhez hasonlóan a szomorú énekeket – ezen belül a siratóénekeket – is külön könyvekbe gyűjtötték. Az egyikre Siralmak könyveként utal a Biblia (2Krón. 35:25). Egy másik ilyen gyűjtemény a Zsoltárok könyvéhez hasonlóan teljes egészében bekerült „Jeremiás siralmai” címen. A könyv a héber Bibliában „Jaj” néven szerepel, nevét a benne szereplő öt gyászének közül hármat bevezető jajszóról kapta, amely a panaszdalok sajátos kifejezése (Jer. sir. 1:1, 2:1, 4:1). A Talmud a gyászénekekhez és a siratóénekekhez sorolja, mivel mindkettő megtalálható benne. Jeremiás kb. i.e. 626-586 között teljesített prófétai szolgálatot Júdában. Jeruzsálem i.e. 586-ban bekövetkezett teljes pusztulása után írta siralmait, amelyek tulajdonképpen imádságos vívódások dicsőséges városának megrázó megaláztatásával és pusztulásával kapcsolatban. Éneke mégsem a reménytelen csüggedés hangja: „Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogy el az Ő irgalmassága!” (Jer. sir. 3:22).
Jeremiás siralmainak felosztása:
Első ének: Siratóének Jeruzsálem romjai felett (1:1-11), panaszének, melyben a megszemélyesített Sion szólal meg (1:12-22).
Második ének: Siratóének Jeruzsálem ostromának és pusztulásának képeivel (2:1-22).
Harmadik ének: Személyes hangú panaszének (3:1-21), jó az Úr, szükséges az előtte való megalázkodás, bűnvallás (3:22-42), második panaszének (3:43-66).
Negyedik ének: Siratóének (4:1-11), a papság vétke (4:12-16), panaszének: az egyiptomiak nem segítettek (4:17-20), Edom elleni fenyegető jóslat (4:21-22).
Ötödik ének: Közös panaszének (5:1-22). Már nem Jeruzsálem ostromának képeit idézi, hanem a babiloniak által megszállt országban uralkodó állapotokat: betelepült idegenek, szegénység, éhség, gyalázat, gyilkosságok, teljes kiszolgáltatottság. Az ének végkicsengése mégis a remény hangja: bár Siont tartották az Úr lakhelyének, Isten igazi trónja a mennyben van. Jeremiás fohásza is bizakodó: “Téríts vissza Uram magadhoz és visszatérünk…” (21. v.)
Jeremiás közvetlen előfutáraként Habakuk és Sofóniás szintén prófétáltak a küszöbönálló babiloni veszedelemről, ami Isten történelmi fenyítékeként sújtja majd a hitehagyó és erkölcsileg megromlott nemzetet (Hab. 1:6, 12/b). Habakuk i.e. 630 körül lépett fel. A babiloniak nem sokkal ezután háromszor is bevonultak Júdába (i.e. 605, 597, 586). A próféta Jeremiáshoz hasonlóan énekbe öntötte fájdalmát, de ő még az események előtt. Gyászénekében azonban nem csak a nemzet és az ország közeli pusztulását látta előre, hanem a végidők hasonlóan megrázó eseményeit is (Hab. 3). Könyörgése, amelyeket hangszerekkel kísértek, a felirat szerint „sigjónóth”, azaz „panaszénekek” (Hab. 3:1). Habakuk éneke a zsoltárokhoz hasonlóan ajánlást is tartalmaz, de nem az elején, hanem a végén: „Az éneklőmesternek az én hangszereimmel” (Hab. 3:19). Ez alapján a prófétát egyesek zeneértő lévitának gondolják.
