Isten és a válaszok

Amikor megkérdezik tőlem, miért hiszek Istenben, sok minden eszembe jut, mert már tudom, hogy szeretetteljes, önzetlen, önfeláldozó, gondoskodó Teremtő és Megváltó. Viszont nem kezdtem volna el ismerkedni az Úrral, ha nem kelti fel az érdeklődésemet, és nem győz meg arról, hogy létezik, és aktív részese akar lenni az életemnek. Ehhez pedig az kellett, hogy már hosszú-hosszú évek óta folyamatosan válaszoljon a kérdéseimre, reagáljon a kéréseimre (még ha nem is adott meg mindent). Mert ilyen Istenünk van, aki Maga mondja az igéjében, hogy tegyük Őt próbára, vajon megtartja-e az ígéreteit. ,,Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen” – így olvassuk például Malakiás 3:10-ben.

Ezért szeretném nektek most elmesélni az egyik, három évvel ezelőtt kezdődő tapasztalatomat, amelynek szálai csak nemrégiben értek össze. Amikor 2015-ben szakítottunk életem első barátjával, aki egy másik vallás lelkészének készült, komolyan foglalkoztatott az a gondolat, hogy elvégezzem az egyetemük hittanári képzését. Persze, az elején úgy gondoltam, hogy csak a szakítás miatti érzelmi zűrzavar, és egyfajta dac indít erre: a fiatalember ugyanis sokszor hivatkozott arra hitvitáink során, hogy bezzeg ő elvégezte a teológiát, és ezért minden bonyolult kérdésre tudja a biztos, egyedüli legjobb választ.

Emberileg elég nehezen tudtam elképzelni a teológiai pályafutásom bizonyos részeit – ezt később még kifejtem-, azonban a technikai kérdéseimen és egy csöppnyi érzelmi keserédességen túl biztos voltam benne, hogy ez így is csodálatos lesz. Tudtam magamról, hogy a gyerekeket nagyon szeretem, olyannyira, hogy majdnem matek-kémia tanárnőnek kezdtem el tanulni a gimnázium után. Úgy gondoltam tehát, hogy ha Isten tényleg ezt akarja, akkor bőséggel meg fog áldani, én pedig nagyon fogom élvezni azt, hogy Róla beszélhetek a munkám keretein belül, fiatal lelkeket vezethetek Jézushoz, és persze a gyerekek és családjaik kedvéért egy második gyülekezetbe is fogok járni.

Több hónapon át vizsgálgattam, ízlelgettem magamban az ötletet, és még mindig ott volt bennem, azt bizonygatva, hogy a tanulásnak, majd a hittanári munkának a fiatalember nélkül is van értelme. Vonzott a dolog, úgy éreztem, ott lenne a helyem, és ezzel előre tudnám vinni Isten művét. Mégis ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon Istennek tényleg ez lenne-e a terve velem, ezért rengeteget vívódtam magamban a kérdéskörön.

Nagyon zavart ugyanis, hogy a Bibliáról szerzett ismereteim alapján számomra ez a másik vallás visszalépés lenne, mert létezik szerintem jobb, újabb, összetettebb és összeszedettebb, Istenhez közelebbi. Sokat merengtem rajta, vajon mit mondok majd a gyerekeknek hittanórán, amikor a „kínos kérdésekhez” érünk, ahol másban hiszek, mint a tantételek. Sőt annál is előbb, mint mondok majd a nagy professzoroknak a vizsgákon, a sok féléven keresztül, az akárhány szigorlaton. Hogy viselem majd azt, amikor valótlannak tartok valamit, ami nekik komoly hitelvük? Hogy fognak átengedni, hogy fogom elvégezni? És ha kapok is diplomát, a szülőknek hogy magyarázom meg, mire tanítom a gyerekeiket – vagy azokat a témákat majd kihagyom az oktatásból? Mert én hazudni nem fogok senkinek, se konfirmáción, se egyetemen, se szülőnek, se gyereknek, se magamnak, se Istennek.

Aztán jöttek a gyakorlati részletek, például az, hogy a már megkezdett egyetemi tanulmányaim befejezte után csak egyetlenegy ingyenes, államilag támogatott félévem marad, így a hittanári képzés maradék szemesztereire félévente százezret kellene fizetnem. Kiszámoltam, hogy ha akkor ősszel leteszem a hittan érettségit, és 2016 szeptemberében elkezdem, akkor nagyjából egyszerre fejezem be a hittanári képzést, és azt, amelyikben már benne voltam.

Vívódásaim közben végig azt szerettem volna, hogy Isten jelölje ki az utat, mutassa meg, melyiken járjak. Mivel szeptember elejéig kellett jelentkezni a novemberi érettségire, arra kértem az Urat, hogy fejezze ki a véleményét teljesen egyértelműen: ha azt szeretné, hogy jelentkezzem a teológiára, akkor – és most kapaszkodj meg, kedves olvasóm – adjon nekem augusztus végéig egy félévre valót, százezer forintot, ha pedig nem ad, akkor nem jelentkezem. Ezt május közepén beszéltük meg egy hétvégi napon.

Tisztán emlékszem a döbbenetre, amikor a rákövetkező hét csütörtökjén kaptam egy SMS-t, hogy az egyetem átutalt a számlámra 25.600 Ft tanulmányi ösztöndíjat. Nem láttam sok értelmét, mert pár nappal korábban már megjött ugyanez az összeg – tehát ez pluszban érkezett. Sírni tudtam volna a boldogságtól, hogy Isten így gondoskodik rólam, meghallgatja a legkisebb imáimat is. Tudtam, hogy még ha ezt a pénzt vissza is kérik tőlem, kitörölhetetlenül belém égett a válaszoló Úr egy újabb lenyomata. De nem kérték: mint később kiderült, maradt még pénz tavalyról, így mindenkinek kifizettek még egy havi ösztöndíjat. Nekem azóta is az a meggyőződésem, hogy sok más ok mellett Isten ezt miattam is intézte így, hiszen sem azelőtt, sem azután nem tudok egyetlen ilyen esetről sem.

Ezek után a következő megilletődés pár héttel később, a gyülekezetben fogadott. Nálunk a beérkező adományok egy részét a rászoruló testvérek segítésére fordítják. Az érettségim évében, két-három évvel korábban, több hónapon keresztül én is kaptam egy bizonyos összeget, mert tudták a gyülekezetben, hogy sok testvérem van, és megterhelő lehet anyagilag a szalagavató, ballagás, és így tovább. Ezért nagyon hálás voltam akkoriban, később azonban szinte teljesen el is felejtettem, és eszembe sem jutott, hogy esetleg máskor is kapok még ilyen támogatást. Június elején mégis egy ilyen boríték fogadott, amelyet július-augusztusban még kettő követett, és én csodálattal gondolok rá, Isten vajon hogyan indította arra a bizottságot, hogy ebben a három nyári hónapban újra odaadják nekem ezeket az összegeket. Az érettségi óta egyszer sem fordult elő, hogy pénzbeli támogatást juttattak el hozzám – ezt a három hónapot kivéve, magyarázat és emberi ok nélkül. Olyan lenyűgözőek az Úr útjai, felfoghatatlanok az Ő munkái!

Így jött össze újabb hatvanezer forint, amivel együtt már 85.600 forintot őrzött a domborodó boríték. Akkoriban felírtam ezeket az alig felfogható gondoskodásokat egy füzetbe, hogy ne felejtsem el őket, ám sajnos nem találtam meg minden, ajándékba kapott összeg történetét. Mindenesetre valamiképpen augusztus vége felé már 92 000 forintnál tartottam, azaz majdnem együtt volt a szóban forgó összeg. Bár még nem hoztam meg a végleges döntést, nagyon hajlottam az igen felé. Sok igét kaptam, amelyekben választ láttam a kérdéseimre, kétségeimre; rengeteg ígéretet és támogatást, hogy aki az Isten útján jár, az elől az égi Felség űzi el az akadályokat és hárít el minden problémát, még ha mi nem is tudjuk elképzelni előre, hogy ez miként is lehetséges. Voltak nagy beszélgetéseim, amik alaposan elgondolkoztattak, számtalan szempontot tártak elém, és egyre jobban meg is erősítettek.

Kezdett vészesen közeledni a határidő, és egy kevéske pénz még mindig hiányzott. Ekkor találkoztam rendrakás közben egy végtelenül aranyos sárkánnyal és az általa őrzött betétkönyvecskével, amibe, mint kiderült, a születésemkor fizettek be pénzt a szüleim. Szinte meg sem voltam lepve, sőt, tökéletesen megnyugodtam, hogy együtt van a pénz, ősszel érettségi, tavasszal konfirmáció, utána való ősztől pedig a két egyetem együtt.

Szeptember elseje keddre esett abban az évben, péntekig kellett leadni az érettségire való jelentkezést. Én szerda tájékán mentem el a legközelebbi bankba a betétkönyvvel, húztam sorszámot, várakoztam, boldog voltam, aztán sorra kerültem egy kedves, fiatal ügyintéző hölgynél. Nem derült ki előre, mennyit kamatozott a betett összeg az elmúlt huszonegy évben, de úgy gondoltam, biztosan elég lesz a százezerhez. Azonban kellemetlen meglepetés ért: összesen 5.265 Ft volt a sárkányos betétkönyv tartalma, amely a kitűzött összeghez bár nagyon közel volt, de biztosan nem elég.

Rettentő zavarodottság és pánik uralkodott el rajtam, elvesztettem a lábam alól a talajt. Mi történik, mégis mit akar Isten? Van akarata? És ha igen, ez megismerhető? Csak játszott volna velem? De akkor mi értelme volt annak a sok bátorításnak és támogatásnak? Talán csak én képzeltem oda őket? Ez most egy nem? – ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem. Hisz Gedeonnak, és hány másik ószövetségi hősnek adott jelet az Úr! És bár én kicsi vagyok, de tudom, hogy Jézus szeret, és fontos Neki, hogy merre tart az életem. Minél inkább Őt akarom szolgálni, bármit megteszek, csak mondja meg, mit akar! Mit lehet kezdeni egy Istennel, aki nem válaszol?!

Ennek a pár órának az volt az érdekessége, hogy bár roppant nehéz volt számomra lelkileg, a végén mégis döntésre juttatott – amin magam is őszintén meglepődtem. Régebben rettentően döntésképtelen voltam ugyanis. Ha nem tudtam eldönteni, mi a helyes, jó vagy éppen előnyösebb választás, akkor teljesen bepánikoltam és leblokkoltam: alig egy évvel korábban egy hasonló súlyú kérdésen három-négy hónapig agonizáltam és kínlódtam. Azelőtt volt egy döntési helyzet, amely kilenc hónapra kötötte le a lelki energiáimat. Ehhez képest azon a kora szeptemberi napon két-három óra alatt meghoztam a döntést, vállalva annak a következményeit is.

Arra jutottam, hogy 97.365 Ft azért valami. Semennyit nem dolgoztam érte, Isten mégis megajándékozott vele. És nem, valóban nem 100.000. Isten ezzel vagy azt mondja, hogy ,,NE!” vagy azt, hogy Ő megtette a nagyobb részt, tegyem hozzá én is a magamét. És én ez utóbbit választottam. Arra gondoltam, hogy az Úr felruházott minden képességgel és tudással, ami szükséges ennek eldöntéséhez, és hogy amíg teljes, őszinte szívvel keresem az Ő akaratát, addig Ő gondoskodni fog rólam, és nem hagy magamra ebben a helyzetben. Ezt már sokszor bebizonyította. Szóval túlesve a pánikon, kétségbeesésen és a döntésképtelenségi hisztérián, vállaltam a felelősséget, és meghoztam a döntést.

Jelentkeztem az érettségire, elkezdtem készülni, és újabb csoda következett: kiderült, hogy az a lelkész fog vizsgáztatni, akivel tavasszal már tegező viszonyba kerültünk, amikor a mozgássérült passiót előadtuk a diákjainak. Ez nagy megnyugvással töltött el, nem is annyira a könnyebb vizsga reményében, hanem az égi gondoskodás miatt. Nem tartottam véletlennek, hogy Magyarország összes hittant oktató lelkésze közül én pont hozzá kerültem. Tudtam, bármit is tervez Jézus hosszútávon, a karjaiban tart, és mindig el fogja mondani az éppen fontos dolgokat. Tanulgattam, és közben is számos apró kedveskedés, törődés és segítség érkezett a mennyből, majd 100%-os eredménnyel sikerült helyt állnom a nagy megmérettetésen egy novemberi reggelen.

Következett a konfirmáció kérdése. Sokat gondolkodtam és rengeteget tépelődtem, de valahogy nem tudtam olyan irányba fordítani magamban a válaszokat, hogy békességem legyen velük kapcsolatban. A lelkész azt mondta, ismer, jól tudja, miről mit gondolok, ismeri a hitemet is, és szerinte alkalmas vagyok, megírja a dokumentumot, ezen nem múlik semmi. Ám én úgy éreztem, hogy ez nem csak a papírról szól, hanem akkor már illőnek tartanám a gyülekezet előtt is megvallani a hitemet, elvégre ezzel a lépéssel velük is összekötöm az életemet. Csakhogy a testvéreim és unokatestvéreim konfirmációin is hangzottak el olyanok, amiket én nem tudtam volna kimondani, mert nem gondolom teljesen pontos ténynek, esetleg máshogy vélekedem a témáról. Már régóta elhatároztam, hogy nem fogok hazudni. Udvariaskodom helyenként, esetleg átfogalmazok ezt-azt, kiemelem a lényeget vagy a közös pontokat, de hazudni nem fogok.

Nem sokkal később kiderült, hogy felvételizni csak két éves, vagy annál régebbi konfirmációs levéllel lehet. Ekkor már 2016 januárjában jártunk időben. Egész ősz alatt sokat gondolkodtam még a kérdésen, de a konfirmáció, és az a tény, hogy utána még két évet kellene várni, végül arra a döntésre juttatott, hogy nem, ez mégsem az én utam: a hittan tanárok rengeteg hasznos dologra hivatottak, de engem majd más módokon használ fel az Úr. Hoztam nagy döntéseket, mertem kockáztatni, vállaltam a felelősséget, csodás tapasztalatokat éltem át, és Isten megmutatta, hogy akármerre, tényleg akármerre mehetünk együtt. Ő adta az igazságérzetem és a lelkiismeretem is, és én hiszem, hogy a teológiai kérdéseket is Vele együtt kutattam, gyűrtem már több mint másfél évtizeden keresztül. Nem fog olyan úton vezetni, ami nem illik hozzám, amire alkalmatlan vagyok, vagy amiért túl sok áldozatot, kompromisszumot kéne hoznom. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy hozzám illő utakat nyisson meg előttem, hogy a lehető legtökéletesebb módon tudjak részt venni az országa építésében. Ezzel a bizalommal nyugodtam meg abban, hogy nem akarok senkit sem átverni, sem félrevezetni, így nem fogok se konfirmálni, se teológiára menni, így pedig nem fogok ilyen vallású hittan tanárnővé válni.

Már régóta kérdezgettem a Föntiektől, hogy mi legyen a borítékkal, elvégre az az ő pénzük, én nem fogom elkölteni, rendelkezzenek vele. A kalandos nyár után másfél évvel arra jutottam, hogy elküldöm a volt barátomnak, aki azóta lelkész lett, elvégre neki van még a legtöbb köze a nagy összeghez. Meg is írtam neki a levelet, hogy ez milyen pénz, honnan van, miken mentem keresztül közben. 2017 januárja után nem sokkal kapta kézhez, én pedig megnyugodtam, hogy a történet lezárult, a szálak elvarrva, a felelősség letéve.

Meglepetésemre 2018 őszének legelején közös ismerősökön keresztül visszakaptam a borítékot a teljes összeggel, a levél nélkül. Ezek szerint elolvasta, de nem fogadta el. Hát jó, mondtam magamban, ez még mindig Isten pénze, majd szól, mire szeretné költeni.

Október közepén történt, hogy egyszerre értünk oda bibliakörre egy lánnyal, akiről tudtam, hogy nagyon nehéz körülmények között él sok éve, hajléktalan is volt, most munkásszállón lakik, dolgozott közmunkával börtönben, de nem véglegesítették, aztán kapott egy állást, ám nemrég kirúgták onnan. Mivel mi voltunk az elsők, sőt, a házigazdák se értek még haza, beszélgetni kezdtünk a kapu előtt az utcán. Elmesélte, milyen hálás Istennek dolgokért, és ugyan nem tudja még, miből fog ennivalót venni novemberben, de már sok ilyen hónapja volt, az Úr valahogy majd megmenti az éhenhalástól, ahogy eddig is mindig. Rögtön felajánlottam neki, hogy mivel most megengedhetem magamnak, szívesen adok majd egy kisebb összeget az ösztöndíjamból, amit nagyon megköszönt.

Csak másnap kezdett el motoszkálni bennem a gondolat, hogy esetleg neki adhatnám Isten borítékját a majdnem 100 ezer forinttal: abból kijönne a munkásszálló, és még enni is tudna. A következő két hétben forgattam magamban a kérdést, és érlelődött bennem a gondolat. Mikor újra eljött a bibliakör estéje, kezembe fogtam a borítékot, és elindultam.

Bár a levelezőlistára azt írta, hogy jönni fog aznap este, végül mégis inkább otthon maradt pihenni, így nem tudtam neki személyesen átadni a pénzt, és elmesélni a csodálatos tapasztalatsorozatot, amelynek köszönhetően hozzám került. Az alkalom végén megkérdeztem a házigazdákat, hogy ott hagyhatom-e a borítékot, minek vigyem haza, ha két hét múlva ugyanígy elhoznám. Amikor rákérdeztek, hogy mi is ez, és belekezdtem a mesélésbe, széles mosollyal és különlegesen csillogó tekintettel fogadták a történetet. Kiderült ugyanis, hogy két nappal korábban kaptak egy kétségbeesett levelet ettől a lánytól, miszerint csupán 100 ezer forint választja el egy mostanában felszabaduló albérlettől, a lehetőségtől, amiért olyan régóta imádkozik, hogy majdnem tíz év után hivatalosan is kiléphessen a hajléktalanságból. Abban maradtunk, hogy ha megengedem, ők találkoznak vele másnap, és odaadják neki személyesen a borítékot.

Hát így történt, hogy Isten nagy odafigyeléssel és gazdag gondoskodással meghallgatta az én imámat, és a választ három évvel később odaajándékozta olyasvalakinek, aki egy másik élethelyzetben egészen más dolgokat tárt Ő elé. Vannak ehhez hasonló, nagy tapasztalatok és sokkal kisebbek is, ám ezek mindannyian arról beszélnek, hogy Isten válaszol, reagál, és mi megbízhatunk Benne.