Ha feltennénk a kérdést, mit tudhatunk a Szentírás zenei vonatkozásairól, akkor sokaknak Dávid Saul előtti hárfázása jutna először eszébe vagy Zsoltárok könyve és Énekek éneke, melyeket minden bizonnyal énekelt szövegként adtak vissza. A Bibliában kicsit jártasabbaknak eszébe juthat még a kürtzengés ünnepe vagy a Szentírás számos dicsőítő éneke, illetve mennyei lények hárfázása (Jel. 14:2). Valójában azonban ennél sokkal szorosabb Biblia és zene kapcsolata térben, időben és módozatokban egyaránt. Érdemes ezért több alkalmat is szánnunk e kérdésnek annál is inkább, mivel megválaszolása általános tanulságokkal szolgál.
Kevéssé ismert tény, hogy annak idején valamennyi bibliai szöveget énekelve olvastak fel. Akkoriban ez nem volt szokatlan, hiszen a szentnek tartott iratokat más ókori népeknél is énekbeszédszerűen tolmácsolták, megkülönböztetve ezzel a hétköznapi felolvasástól. A katolikus miséken mind a mai napig él ennek hagyománya, amikor a pap vagy a diakónus recitálva idézi az adott szent szöveget. Igaz, dallamilag mégsem ugyanarról van szó, mint a bibliai időkben. Annak idején az ún. makám-elvet alkalmazták, vagyis néhány hangból álló dallammagot variáltak a szöveg szótagszámának megfelelően. Ez tette lehetővé, hogy bármilyen hosszúságú zsoltárt azonos „dallamra” tudtak felhúzni. Több zsoltár felirata őrzi ennek gyakorlatát, utalva az eredeti makám címadó szövegére. Ez ugyanaz az eljárás, mint nálunk a népdalok megkülönböztetése első soruk beidézésével.
Adott szöveg éneklése egyben megkönnyítette annak memorizálását. Gondoljunk vissza gyermekkori mondókáinkra, óvodai zenés emlékeinkre, amikor a zene lüktetése, lejtése, ritmusa adott esetben akár mozgással párosulva segítette megjegyezni az illető szöveget. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy személyes élményem. Konzis koromban tagja voltam a Győri Leánykarnak. Egy alkalommal Brittentől tanultunk egy francia nyelvű karácsonyi éneket. Magnóra felvett és a próbákon többször is lejátszott szöveg hallgatása segítette a helyes kiejtés elsajátítását, hiszen alig akadt köztünk valaki, aki franciául tudott volna. Én sem voltam kivétel. Mindazonáltal annyira belém vésődött a szöveg, hogy a mai napig emlékszem rá, de érdekes módon csak a dallammal együtt. Anélkül képtelen vagyok elmondani. Ez is bizonyítja, mennyire előrelátó volt a jó Isten, amikor Mózest és Józsuét a gyülekezet sátra elé hívta és megtanította őket egy énekre, megparancsolva, hogy tanítsák meg a népnek. Intő ének volt, melyben az Úr hűséget vár el népétől. Felsorolta, milyen csapásokkal sújtja őket, ha elhajolnak tőle bálványokhoz fordulva. Azt akarta, hogy népének valamennyi tagja vésse szívébe és elméjébe parancsait és baljós jövendöléseit (5Móz. 31). Mózes a fáraó lányának fogadott fiaként minden tudományban jártas volt és zenei téren is tehetséges. Gondoljunk spontán öröménekére a Vörös tengeren való csodálatos átkelést követően, vagy a 90. zsoltárra, melynek ő a szerzője. Isten arra is utasította Mózest, hogy hangszereket készítsen a népnek jeladó funkcióval. Pontosan előírta, milyen jeleket használjon egybegyűjteni az egyes törzseket, csatába hívni vagy éppen visszavonulást fújni. Érdekes, hogy a hangszerek formájára nézve viszont nem adott utasítást. Vajon miért nem? Nyilván azért, mert Mózes jól ismerte az elvékonyított testű egyiptomi trombitákat. Elég volt csak az anyagára nézve felvilágosítást kapnia, milyen fémből készítse, a többit már tudta. Ékes bizonysága ennek Tutanhamon sírlelete: többek közt hosszított, kecses felépítésű trombitákat tartalmazott. Pontosan ugyanilyen formájú trombitákat ábrázoltak Titus diadalívén Rómában a jeruzsálemi templomból i.sz. 70-ben zsákmányolt kincsek közt. A hasonlóság nyilván nem véletlen. Mózes idejében Egyiptom volt a föld vezető hatalma fejlett civilizációval, kifinomult művészi tudással. Hangszereik nem csak szépek voltak, hanem jól is szóltak. Volt mit tanulni a hozzájuk került hébereknek, mint csak egyszerű hangszereket ismerő pásztornépnek. Éppen úgy, mint gyermekénekünkben: „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” (értsd: egyszerű, primitív vonós hangszerekkel) voltak csak felszerelve. A zene ápolása töretlenül folyt a pusztai vándorlás hosszú évtizedei alatt, hiszen amikor letelepedtek Kánaánban, a sámueli prófétaiskolákban éneket is tanultak, a salamoni templomban pedig már négyezer fős kórus szolgált (1Krón. 23:5), nem is beszélve a hangszerekről. A templom felszentelésekor 120 pap fújta meg a kürtöket (értsd: trombitákat). A zenetanulás előtérbe helyezése eredményezhette, hogy a zsidó zenészek aránya a művészvilágban mind a mai napig kimagaslóan magas. Ehhez azt is tudnunk kell, hogy a sámueli prófétaiskolák tekinthetők az első zeneiskoláknak az emberiség történetében, hiszen minden törzsből kortól és nemtől függetlenül jöhettek énekeket tanulni az érdeklődők. Egyetlen követelmény az őszinte odaszánás volt. A tehetségesebbek hangszeres oktatásban is részesültek. Tudásukat átadták családtagjaiknak, aminek ékes bizonysága közös spontán zenélésük, például a győztes csatából visszatértek ünneplésekor. Az ilyen alkalmakon használt hangszerek megegyeznek azokkal, amelyeken a prófétaiskolákban tanultak meg játszani. Így vált a zene szeretete egyben közösségi önkifejezési formává, kitágítva a zenélés társadalmi kereteit. Egyéb ókori népeknél ez csak a papság előjoga volt, s a zenélést szinte titkos tudásként kezelték, gyakran mágiák részeként. A héberek viszont mindenekelőtt Istent magasztalták vele. Legközelebb azt vizsgáljuk meg, miként tették ezt.
