Ha feltennénk a kérdést, melyik a Biblia leghosszabb fejezete, miről szól és hol található a Szentíráson belül, kevesen gondolnák, hogy egy Isten törvényéről szóló tanító énekről van szó Zsoltárok könyvében. Már maga ez a tény is elgondolkodtató. Közelebbről megvizsgálva az említett 119. zsoltárt további fontos részletre bukkanunk és rájövünk, miért foglalkozik a Szentírás ilyen súllyal ezzel a kérdéssel.
Bár a zsoltárszerző ismeretlen, ihletettsége vitán felül áll. Isten az ő őszinte vallomásán keresztül mutatja be törvényének változhatatlanságát, örökkévalóságát (Zsolt. 119:89). Rendeléseit a zsoltáros a maga számára is kötelező érvényűnek ismeri el: „Az én részem a te beszédeidnek megtartása” (57. v.). Engedelmességét azonban egyáltalán nem teherként éli meg, sőt számára énekké válik Isten parancsolatainak magasztalása: „Ének volt rám nézve minden parancsolatod” – mondja (54. v.). Így a Szentírás leghosszabb éneke tanít az Isten törvényeihez való ragaszkodásra és az abba vetett bizalomra. Milyen szép, hogy Isten ezt egy hívő ajakra bízta, olyan valakire, aki törvényeinek megtartó erejét saját életében tapasztalta! Mintha csak Dávidot hallanánk, aki így fogalmazott egyik zsoltárában: „Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram!” (Zsolt. 27:8) Itt a zsoltáros ugyanezt a törvényre érti: „taníts meg engem a te rendeléseidre” (Zsolt. 119:68). A 119. zsoltár eredeti szövege nyolc kifejezést alkalmaz a törvényre: intelmek, utasítások, rendelkezések, döntések, törvény, ige, parancsolat, beszéd. Ezekből nyilvánvaló, hogy Isten minden megnyilatkozása, beszéde, intése egyben törvény, amely törvényszerűségeken nyugszik, s ezért következmények nélkül át nem hágható. Isten a rend, a következetesség Istene. Talán erre utal a zsoltár szigorúan következetes felépítése is: a 176 igevers a héber ABC huszonkét mássalhangzójára épül, alfabetikus sorrendben. Minden héber mássalhangzóval nyolc sor kezdődik. Több alfabetikus zsoltár is található a Szentírásban (9-10., 25., 34., 37., 111., 112., 119., 145. zsoltár).
A tanító énekek speciális formája a feddő ének. Ilyen volt az Isten által Mózesnek és Józsuénak adott ének, amely által figyelmeztetniük kellett a népet, mi vár rájuk, ha bálványimádásba süllyednek (5Móz. 31:16-21). Mózeshez hasonlóan számos próféta a legszorosabban együttműködött Istennel. Közülük egyesek olyan közeli kapcsolatba kerültek Vele, hogy az Ő szavain túl legmélyebb gondolatait is sajátjukként adták vissza. Ennek egészen különös példáját találjuk az Ószövetségben. Egy énekről van szó, melynek szerzője Ézsaiás próféta (Ésa. 5), aki Júdában, a déli országrészben működött i.e. 745-685 között. Izrael (az északi országrész) válságos időszaka volt ez: i.e. 722-ben elfoglalták az asszírok, az ott élő tíz törzsből sokakat kitelepítettek (2Kir. 17:6). Isten a nép erkölcsi romlása és bálványimádása miatt engedte meg e súlyos csapásokat (7-23. v.), s előre látta, hogy a déli országrész is hasonló okok miatt éppen ilyen fenyítésre szorul majd. Erre azonban csak i.e. 605-ben, a babiloniak révén került sor. Az ének még a két nemzeti katasztrófa előtt született. Nyitó képében kifejezetten idillinek, hangvételében lírai éneknek tűnik, amelyben Ézsaiás Istenről kedveseként beszél, s az Ő szerelmes énekét tolmácsolja. Ének az énekben: kedvese (az Úr) részletesen elmeséli, mennyit fáradozott szőlőjében, de az vad szőlőt érlelt. „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, mit meg nem tettem vele?” – kérdezi önmagától (Ésa. 5:4). Végül levonja a következtetést: amiért olyannyira hiábavaló lett munkálkodása, parlaggá teszi földjét, sőt a felhőknek is parancsol, hogy ne öntözzék azt (6. v.). Ézsaiás azonosításából kiderül: a szőlő Izráel háza, melyért oly sokat fáradozott a szőlősgazda, a Seregek Ura. Azt akarta, hogy népe a kapott kiváltságokkal jól gazdálkodva nemes gyümölcsöket teremjen, s életével példázza az Istenben való növekedés áldásait, szépségét. Ehelyett megvetették a Seregek Urának törvényét, megutálták beszédét (Ésa. 5:24). Bár tudtak Isten kívánalmairól, tudatosan elfordultak Tőle. Olyan állapot állt be, mint a vízözön előtt, amikor az emberek ezt mondták Istennek: „Távozzál el tőlünk!” (Jób 22:15-17). Ez az Istennel dacoló magatartás a nép teljes lezülléséhez vezetett. Megrázó képekben mutatja be Ézsaiás az erkölcsi romlás ijesztő jeleit. Megdöbbentő tömörséggel szól lelki elsötétülésükről. Siraloménekekre jellemző jajkiáltással kezdi, ezzel előrevetítve Istennek népére váró ítéletét is. Így lett a kedves szerelmes énekből súlyos mondanivalójú példatörténet. Igazi tanító énekről van tehát szó, amely Jézus hasonló példázatának hangját idézi kb. 700 évvel korábban.
Mindkét példázat ugyanazt hangsúlyozza: az erkölcseiben, gondolkodásában eltorzult, véglegesen megromlott egyházat Isten elveti. Nem tudja felhasználni őket sem üzeneteinek közvetítőjeként, sem arra, hogy általuk szent jellemét bemutassa (Lk. 20:9-19). Ézsaiás éneke azt is példázza, hogy egy nép erkölcsi romlása sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint a külső ellenség. Ugyanakkor Isten hosszútűrését is mutatja, amelynek nem szeretetének megfogyatkozása szab határt, hanem annak tárgya, itt a zsidó nép. Isten a végsőkig hűségesen kitart és munkálkodik mindaddig, amíg a legcsekélyebb reményt látja a megtérésre. A beért gonoszság azonban igazságszolgáltatásért kiált. Erre tanít ez az ihletett ének, amely a többihez hasonlóan dalba szedett tanítás azáltal, hogy valódi istenképet, Istenhez és a világhoz való helyes viszonyt tükröz, s ezáltal építő jellegű. Zsoltárok könyvében több ének kifejezetten tanító ének. Felirata alapján 13 zsoltár tanítás. Közülük hat Dávidé, a többi hét kiemelkedő énekesek szerzeményei (Aszáf, Hémán, Ethán, Kóráh fiai).
