A zene különleges közlési és kifejezési mód. Sajátos művészi eszközökkel képes gondolatok, érzések közvetítésére. Egyes zeneművek ez utóbbira korlátozódnak, míg mások inkább az előbbire koncentrálnak. Magasszintű művészi megnyilvánulásról akkor beszélünk, ha e két összetevő közül legalább az egyik kimagasló értékeket képvisel. Jóval kevesebb azon művek száma, amelyekben mindkét elem esetében elmondható ez a megállapítás. Közülük a legszűkebb körbe azok az alkotások sorolhatók, amelyek egy adott kor leghaladóbb eszméit, legjellemzőbb, meghatározó jelentőségű életérzését közvetítik a zeneszerző személyes állásfoglalásával hitelesítve.
Minden kornak megvannak ezek az érzékeny lelkű, kiugró tudású emblematikus komponistái, akik koruk pozitív hangját felerősítik, avagy negatív irányultságaira reflektálnak és ezzel próbálnak felrázni, elgondolkodtatni. Mindkét megoldás alkalmas katartikus élmény kiváltására, s így beteljesítheti a zene legnemesebb küldetését, melyet így fogalmazott meg Händel annak idején, Messiás című oratóriumának bemutatója kapcsán: „Sajnálnám, ha hallgatóimat csak szórakoztatni tudnám; szeretném őket jobbá is tenni.” A híres hegedűművész, Yehudi Menuhin hasonlóan fogalmazott: „Mióta ember él a Földön, a zene egyik célja az, hogy örömöt szerezzen. A másik pedig az, hogy megmondja az igazat.” Nem lehet jobbá tenni senkit a tények őszinte feltárása nélkül. Nem lehet jobbá tenni senkit az igazsággal való szembesítés nélkül. Minél tisztábbak az elérni kívánt ideálok, annál nagyobb a távolság a valós és a lehetséges, a tényleges és az elképzelt között. Áthidalásuk világnézetfüggő: vagy emberileg igyekszünk mindent megtenni érte, vagy alázattal Isten segítségét kérjük hozzá. Nincs más út. Kiborulás vagy leborulás. Harc a külvilággal vagy harc önmagunkkal. Találó a mondás: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.” Aki nem így tesz, annak állandó harctérré válik az élete.
A zenetörténet két nagy alakja kiváló példa erre a kétfajta viszonyulásra. J. S. Bach művészetével Istent szolgálta egész életében. Ezt tekintette legnemesebb feladatának. A mindennapi életben nem voltak nagy igényei, csak annyi, hogy tisztességesen eltarthassa családját. Sokkal fontosabb volt számára, amit lelki szemeivel látott: szívével benne élt abban az isteni világban, amelyben Jézus ígéretei megvalósulnak. Ebben a boldog bizonyosságban élt és ezt öntötte zenébe. Ezért olyan jó elmerülni az általa lefestett világban, a végtelen harmónia szívet-elmét gyönyörködtető, mindig megújuló idilli közegében.
Vele ellentétben Beethoven zenéje maga a csatára hívó szó, a végsőkig küzdő hadvezéréé, aki a rend birodalmát e földi világban kívánja megvalósítani – itt és most. Az ő szeme előtt is egy jobb világ képe lebegett, de más úton akarta elérni. Csupán emberi módon és eszközökkel: gigászi küzdelemmel, vasakarattal. Igazságkeresése, elvhűsége, következetessége elementáris erejű. Zenei világa ugyanakkor végsőkig letisztult: maga a rend és az érte való küzdelem, ami jól tükrözi korának haladó szellemiségét. „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” – tűzte zászlajára a francia forradalom. Beethoven élete végéig hitt ezekben az eszmékben. A zenetörténetben egyetlen zeneszerzőre sem hatottak korának haladó nézetei oly sodró lendülettel, meghatározó módon, mint őrá, alapvetően befolyásolva világlátását, művészetét, emberi hozzáállását a történésekhez. Beethoven (1770-1827) az oly sok viharos változást megért XVIII.-XIX. század fordulóján, a francia forradalom idején, két történelmi korszak összeütközésében élt és munkálkodott. Kora az egymásnak feszülő hatalmas ellentéteké, ezért az ő zenéje is ilyen: drámai és éles kontrasztokra épülő, melyben a jelen valósága ütközik az elképzelt idillivel. Utóbbiért társadalmi és művészi szinten egyaránt harcolt. Nem ismerte el az arisztokrácia beleszületés jogán élvezett előnyeit. A szív és értelem felsőbbrendűségében hitt és ezért küzdött. Fáradozása nem volt hiábavaló: ő az első a zenetörténetben, aki saját művészetével, független zeneszerzőként el tudta tartani magát, mentesülve a munkaadói elvárásoktól. Nagy előrelépés volt ez abban az időben, útmutatóul szolgálva későbbi zeneszerzőknek. Ez a kivívott művészi szabadság tette lehetővé Beethoven számára, hogy olyan meghökkentő formai változtatásokat eszközöljön, amik újabb és újabb zenei csúcsokat eredményeztek munkásságában. A legismertebb közülük III. és IX. szimfóniája. Grandiózus III. szimfóniáját (melynek első tétele a leghosszabb összes szimfóniatétele közül, lassú tétele pedig olyan hosszú, mint egy Haydn szimfónia) Napóleonról nevezte el, de amikor 1804-ben császárrá koronáztatta magát, csalódottságában dühösen kiradírozta a címlapról a Bonaparte nevet, s Eroica (Hősi) elnevezésre változtatta. IX. szimfóniájának záró tételében a népek testvérré válásának apoteózisát öntötte zenébe énekhangok bevonásával, ami szimfóniatételről lévén szó szintén nagy újítás volt a részéről.
Beethoven 250 éve, 1770. december 17.-én születetett. A rá való emlékezés a főhajtás mellett egyben tovább gondolása annak, amit ránk hagyott örökségül, hiszen minden igazi nagysághoz hasonlóan ő is örök értékeket tolmácsolt művészetével. Olyanokat, amelyek a ma emberét is megszólítják és nemesítik: az igazság keresését, megragadását, követését és hirdetését, a végsőkig kitartást, az elvhűséget, a rend és szabadság védelmét.
Van, mit tanulnunk tőle e téren is.
Kedvcsinálóként hangozzon fel Beethoven III. (Eroica) szimfóniája, vezényel Leonard Bernstein:
Születésnapi köszöntés Beethoven módra – Eroica kicsit másképp:
